Madridom.hu

Kód:

Egyik nap odajött hozzám Pep Guardiola, a Barcelona edzője. A szokásos szürke öltönyét viselte, és mint általában, most is komoly képet vágott. Látszott, hogy aggódik valami miatt.

Jól kijöttünk, bírtam a fickót, Guardiola persze nem egy Mourinho vagy Capello, de jó fejnek tartottam. Mindez még a vitánk előtt történt. A világ legjobb csapatában játszottam, és hetvenezren vártak a Camp Nouban. Semmi nem árnyékolta be az életemet. Persze az újságok mindig találtak valami kötözködnivalót. Azt írták, hogy rossz fiú vagyok, szóval nem kíméltek. Azt is írták, hogy nehezen kezelhető vagyok. De mégis itt voltam. Helena és a gyerekek is jól érezték magukat. Volt egy gyönyörű házunk Esplugues de Llobregatban. Jól éreztem magam a bőrömben. Mindenem megvolt.

- Figyelj csak! - mondta Guardiola. - Tudod, mi itt a Barcában a földön járunk.

- Értem - mondom neki. - Persze, értem.

- Szóval, itt nem jövünk Ferrarival meg Porschéval edzésre.

Nem szóltam be neki, hogy mi a franc köze van ahhoz, hogy mivel jövök edzésre, csak bólintottam. Közben arra gondoltam, hogy mit akar ezzel. Milyen üzenet rejtőzik a szavai mögött? Gondolhatod, semmi szükségem arra, hogy bizonygassam, milyen vagány vagyok. Nem vagyok az a menő kocsival a járdán parkoló típus. Bár szeretem az autókat. Az autó a szenvedélyem. De fogtam az üzenetet, ami olyasmi volt, hogy nehogy azt képzeld magadról, hogy vagy valaki!

Akkor már rég jölfogtam, hogy a Barcelona inkább egy iskola, egy intézmény. A játékosok makulátlanok voltak, nem találtál rajtuk kivetnivalót. És akkor itt játszott egy régi haverom, Maxwell is, akit még az Ajaxból és az Interből ismertem. Itt senki nem tett úgy, mintha szupersztár lenne. Messi, Xavi, Iniesta - úgy viselkedtek, mint az iskolásfiúk. A világ legjobb focistái szófogadó kissrácok voltak. Én meg semmit sem értettem az egészből. Nevetségesnek éreztem a helyzetet. Tételezzük fel, hogy Olaszországban azt mondja az edző egy sztárfocistának, hogy pattanj, akkor az nem érti, hogy miért. Miért kellene pattannia?

A Barcánál másképp volt. Itt mindenki ugrott már a legkisebb intésre is. Nem illettem bele a képbe. Egyáltalán nem. Mégis azt gondoltam, jobban járok, ha megbarátkozom a helyzettel. Nem erősítek rá a velem kapcsolatos előítéletekre. Megpróbáltam alkalmazkodni. Túlzottan is. Lehettem volna okosabb. Mino Raiola, az ügynököm, azt mondta:

- Mi van veled, Zlatan? Nem ismerek rád!

Mások is így voltak ezzel. Nem értették az egészet. Én meg egyre szomorúbb lettem. Amikor még a Malmőben játszottam, volt egy életfilozófiám. Az, hogy azt adom, aki vagyok. Szartam rá, hogy mások mit gondolnak. Soha nem bírtam a jófiúkat. Azokkal jöttem ki jól, akik áthajtottak a piroson. Érted, hogy mire gondolok? De akkoriban ... soha nem azt mondtam, amit gondoltam.

Azt mondtam, amiról azt gondoltam, hogy elvárják tőlem. Elég beteg dolog volt. A klub Audijával jártam, és beálltam a jófiúk közé. Vagyis úgy tettem, mintha beálltam volna a sorba. Úgy tűnt, nem különbözöm semmiben a többiektől. Unalmas lettem. Nem az a Zlatan voltam, akinek addig ismertek. Utoljára akkor éreztem így magam, amikor bekerültem a malmői gimnáziumba, a Borgarskolanba, és először láttam olyan csajokat, akik Ralph Laurent-cuccokban feszítettek, én meg majd beletojtam a gatyámba, amikor randizni hívtam őket.