A két hete a Bernabéuban felhangzott „Franco, Franco, Franco” skandálás sok vitát váltott ki. Most Jorge Valdano, a Real Madrid legendája reagált az El País-ban – íme a lényege.
„Lo nunca visto” – ilyet még nem látott Valdano: hogy valakit pusztán a neve miatt támadjanak vagy ünnepeljenek. Ha ez vicc volt, „no hay exorcismo mejor que el humor” – nincs jobb ördögűzés, mint a humor. Ha viszont akadt, aki ideológiai nosztalgiából kiabálta különös szenvedéllyel, az „un inédito tipo de estupidez” – újfajta ostobaság, mert csak az ellenfél érveit erősíti. A többség – főleg a fiatalok – egyszerűen az új bálvány nevét zengte. (Szerk.: Ilyenkor bezzeg nem az van, hogy csak turisták vannak a "halott hangulatú" Bernabeuban)
Barcelonában az esetet rögtön arra használták, hogy ismét elővegyék a „Madrid a rendszer csapata” narratívát. Valdano viszont emlékeztet: Franco hatalomra kerülése után a Madrid 14 évig nem nyert bajnokságot, miközben az Atlético Aviación négyszer, a Barça ötször lett bajnok – és a katalán klub maga is kitüntette a diktátort.
A Madrid ereje Santiago Bernabéu stadionépítéséből és Di Stéfano vezetésével érkező sikerekből fakadt. A rezsim ehhez kevés köze volt, legfeljebb utólag próbálta kisajátítani a győzelmeket, ahogy minden hatalom teszi.
Barcelonában a skandálás fájdalmas emlékeket idézhetett, Madridban viszont Valdano szerint csak „un recibimiento festivo” – ünneplő fogadtatás – volt. Ez jól mutatja, hogyan torzítja a futball minden identitáskérdés súlyát.
Valdano szerint az egyetlen, aki nem tudhatta, mit idéz elő a neve, maga Franco Mastantuono volt. Ő csak örült a fogadtatásnak, a vitáról legfeljebb az újságokból értesült. Egy biztos: „se seguirá llamando Franco” – a neve Franco marad, de a történetet mostantól a pályán nyújtott teljesítménye írhatja tovább.


