Pár jelenetet azért szerintem is nagyon jól eltaláltak.
Melisandre lángralobbantja a dothraki kardokat. Már önmagában olyan lelkifröccs volt, hogy átjött a képernyőn, hogy na most megcsinálhatják... hát még a zenei aláfestéssel.
A dothraki roham. Most néztem meg újra. Már magával a rohammal sincs problémám, mert a régebbi olvasmányaim alapján, illetve a sorozatban látottak alapján, a dothrakik nem rendelkeznek túl sok taktikai érzékkel. Ők így harcolnak; egy lovasroham és akkor azzal vagy elsöpörnek mindent és nyernek, vagy nem, és akkor lehet menekülni. Hát ha még mindezt lángoló kardokkal csinálják.
Mindezt látni Danny nézőpontjából, majd később Brienne-éből. Nagyon adta, ahogy a Dothraki csataüvöltés először mindent elnyom, aztán felmorajlik szép lassan a zombik hangja, és szép lassan teljesen elcsendesedik a dothraki, miközben a fények kialszanak. Néma csend, sötétség, a védők korábbi bizakodása teljesen elmúlt, és felerősödik ilyen szívdobbanás-szerű háttérzaj. Perfekt.
Végre láthattuk az unsullied sereget teljes harcértékében. Idáig csak arra voltak jó a hírhedt makulátlan katonák, hogy mindenki feltörölte velük a padlót. Itt meg zárt alakzatban meg se rezzenve tartották a védelmi vonalat, amikor már mindenki az életéért futott.
A végefelé a Night King dal felcsendülése. Az nyilván magával ragadó volt érzelmileg, de nem is erre gondolok, hanem volt egy pontja, amikor Jaime-re közelített a kép, és az ő agóniáját láthattuk másodpercekig, akkor a Night King dal -ba belecsempészték a rain of castamere dallamát. az nekem nagyon libabőrös rész volt. Zseniális volt, bár a Trónok harcában ez mindig is megvolt, a zenei aláfestés az kivételesen jó volt mindig is.
Jorah haláltusája megintcsak epic volt, olyan dicsőséges jelenetsort kevesen kapnak ebben a sorozatban.

Az a baj, hogy sokkal több dolgot tudnék mondani ami sajnos nem tetszett, de ezek emlékezetesek maradnak.